Negyven múltam, és szembesülnöm kellett azzal, hogy kövér vagyok. Persze, ha tíz ismerősömet megkérdezném, közülük kilenc azt mondaná, hogy á, dehogy, nem vagy te kövér… – de mégis. Az évek nem tűntek el nyomtalanul, a genetika és a rossz étkezési szokások a mozgásszegény életmóddal csodálatos triót alkotva leraktak vagy húsz kiló túlsúlyt a kritikus pontokon.
Ott.
Has, fenék, comb. Meg azért mindenhol egy kicsivel több van: toka, nyak, karok, mell (bár ezt a férjem vitatja, szerinte ott pont jó, illetve, szerinte mindenhol jó), térd, vádli.
Sok-sok kísérletem volt, néhányszor sikerrel is jártam. Lement tizenöt kiló, no de visszajött húsz. Lement húsz, visszajött huszonöt.
Mivel nem olyan régen volt a születésnapom, gondoltam, meglepem magam egy-két új ruhával. Félek a próbafülke magányától, félek a szembesüléstől, hogy már megint kisebb a ruha, mint ami nekem kell – és újra megtörtént. Semmi sem jó, ami rám jön, az meg rettenetes.
Elég volt.
Most lett elég.
176 centi vagyok, és 93,5 kiló. Nem szeretnék tíz év múlva 110 kiló lenni, és mondjuk cukorbeteg. Változtatok, a változást pedig dokumentálom, hogy nyoma maradjon. Hisz nem ígérhetek más (magamnak), mint vért és könnyeket.