Imádom, hogy jöttök és olvastok, meg hogy hozzászóltok, ezért elmesélem, mi adta meg az egyik végső lökést ahhoz, hogy újra erős kontroll alá vonjam a táplálkozásomat.
Szóval, amint azt az egyik kedves kommentelő is írta az egyik bejegyzése után, az ember önmagában őrzött testképe sokszor nagyon is eltér a valóságtól. Szerintem ezért van az, hogy én például rendszeresen nekimegyek a bútoroknak, súrolom a szélüket, mert belül még mindig vékonyabbnak gondolom magam, mint amilyen valójában vagyok. Sok ilyen lila foltom van, a karomon, a combomon tűnnek fel általában, mondtam is a férjemnek, egyre nehezebb lesz elhitetnem az ismerősökkel, hogy nem ő ütlegel engem. Pedig tényleg nem.
Tehát, én még mindig nem ismertem be magam előtt, hogy elhíztam, főleg, hogy imént említett férj annyira drága, hogy mindenféle formámban maximálisan elfogadott és elfogad. Sőt, ő kifejezetten a gömbölyűt szereti, amint mondtam korábban, ízületi fájdalmaim vezettek végül arra, hogy újra drasztikus legyek magammal szemben.
Nemrég azonban beszélgettem egy ismerősömmel, aki mesélte, milyen atrocitások érik rendszeresen a munkahelyén, amiért ő másik állást szeretne. De, mint mondta, mivel már 55 éves, nem igazán kapkodnak utána.
-Meg aztán, amikor meglátják, hogy kövér vagyok – mondta -, akkor már vége. Nem kellek.
Hozzáteszem, neki kb. 30-40 kiló feleslege van. Kis hatásszünetet tartott, majd megkérdezte:
– Tényleg, te hogyan tudtál túllépni ezen a súly-kérdésen?
Amivel gyakorlatilag azt mondta ki, hogy téged nem zavar, hogy kövér vagy?
Hoppá.
Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam.
Majd a korábbi fogyókúrás próbálkozásaimról kezdtem hablatyolni.
Aztán eldöntöttem, hogy le kell fogynom. Meg kell adnom magamnak az esélyt, hogy 55 éves koromban is kelljek valahol…
